Az Ágostai hitvallás (latinul Confessio Augustana vagy röviden Augustana) az evangélikus egyház egyik legfőbb, mértékadó hitvallása. 1530-ban a német birodalmi gyűlésen a lutheri reformáció oldalán álló rendek, választófejedelmek, városok azzal a céllal nyújtották be és olvasták fel, hogy világossá tegyék „igehirdetőink és a magunk hitvallását a vallás kérdésében: így tanítottak nálunk mindeddig a Szentírás és Isten tiszta igéje alapján”.
Számos evangélikus egyház gyülekezeti énekeskönyvében közli az Ágostai hitvallás kivonatos szövegét. Gyülekezeti liturgikus könyvünkben a fő hitcikkeket közöljük – helyenként a különböző tévtanításokra utaló, az azoktól elhatárolódó részek kihagyásával.
A gyülekezetek nálunk nagy egyetértéssel tanítják: a niceai zsinat határozata az isteni lényeg egységéről és a három személyről igaz, és azt minden kételkedés nélkül hinni kell; tudniillik, hogy egy isteni lényeg van, amelyet örökkévaló, testetlen, oszthatatlan Istennek neveznek, és [valóban] az is, végtelen hatalmú, bölcsességű és jóságú, teremtője és megtartója mindennek, láthatóknak és láthatatlanoknak; és mégis három egyenlő lényegű és hatalmú, együtt örökkévaló személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A személy szót pedig olyan jelentéssel használják, ahogyan ebben az összefüggésben az egyházi írók használták: nem részt vagy tulajdonságot jelent másvalamiben, hanem azt, ami önállóan létezik.
Elítélik mindazokat a tévtanításokat, amelyek ez ellen a hittétel ellen támadtak.
Tanítják továbbá, hogy Ádám bűnbeesése után a származás természetes rendjében minden ember bűnnel születik, vagyis istenfélelem és Istenbe vetett bizodalom nélkül és bűnös kívánsággal, és hogy ez az eredeti betegség vagy romlás valóban bűn, amely kárhoztat, és most is örök halált hoz azoknak, akik nem születnek újjá a keresztség és a Szentlélek által.
Elítélik azokat, akik tagadják, hogy az eredeti romlás bűn, és hogy kisebbítsék Krisztus érdemének és jótéteményeinek dicsőségét, azt állítják, hogy értelmének ereje által az ember megigazulhat Isten színe előtt.
Tanítják továbbá, hogy az Ige, azaz Isten Fia, a boldogságos Szűz Mária méhében magára vette az emberi természetet, hogy a két természet – az isteni és az emberi – elválaszthatatlanul legyen összekötve a személy egységében, az egy Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, szűz Máriától született, valóságosan szenvedett, keresztre feszíttetett, meghalt és eltemettetett, azért, hogy kiengesztelje irántunk az Atyát, és áldozattá legyen nemcsak az eredeti vétekért, hanem az emberek minden elkövetett bűnéért is. Ugyanő alászállt a poklokra, és valóban feltámadt a harmadik napon, majd felment a mennybe, hogy az Atya jobbjára üljön, és mindörökké országoljon és uralkodjék minden teremtményen, és megszentelje azokat, akik benne hisznek, a szívükbe küldött Szentlélek által, hogy vezesse, vigasztalja, megelevenítse őket, és védelmezzen az ördöggel és a bűn hatalmával szemben. Ugyanez a Krisztus egyszer majd nyilvánvalóan visszatér, hogy megítélje az élőket és a holtakat stb. az Apostoli hitvallás szerint.
Tanítják továbbá, hogy az emberek nem tudnak megigazulni Isten színe előtt a saját erejükből, érdemeik vagy cselekedeteik alapján, hanem ingyen, Krisztusért, hit által igazulnak meg, ha hiszik, hogy (Isten) kegyelmébe fogadja őket, és megbocsátja bűneiket a Krisztusért, aki halálával bűneinkért eleget tett. Ezt a hitet számítja be Isten előtte érvényes igazságul. Római levél 3. és 4. fejezete.
Azért, hogy erre a hitre eljussunk, rendeltetett az evangélium tanításának és a szentségek kiosztásának szolgálata. Mert az ige és szentségek mint eszközök által kapjuk a Szentlelket, aki hitet támaszt – ahol és amikor Istennek tetszik – azokban, akik hallják az evangéliumot: azt tudniillik, hogy Isten nem érdemeink miatt, hanem a Krisztusért igazítja meg azokat, akik hiszik, hogy Isten őket a Krisztusért kegyelmébe fogadja. Hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk [Gal 3,14].
Elítélik azokat, akik azt tartják, hogy az ember külső ige nélkül, saját előkészületei és cselekedetei útján nyeri el a Szentlelket.
Tanítják továbbá, hogy ennek a hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie, és hogy a jó cselekedeteket, amelyeket Isten rendelt, Isten akaratáért kell megtennünk, nem pedig abban bízva, hogy ezekkel a cselekedetekkel Isten színe előtt érdemessé lehetünk a megigazulásra. Mert a bűnbocsánatot és a megigazulást hittel lehet megragadni, amint Krisztus szava is bizonyítja: „Bár mindezeket megcselekedtétek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk.” Ugyanezt tanítják a régi egyházi írók is. Ambrosius ugyanis így szól: „Isten azt végezte, hogy aki Krisztusban hisz, az üdvözül, és cselekedet nélkül, egyedül hittel, ingyen nyeri el a bűnök bocsánatát.”
Tanítják továbbá, hogy az egy szent egyház minden időben megmarad. Az egyház pedig a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki. Az egyház valódi egységéhez elegendő egyetérteni az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában. De nem szükséges, hogy mindenütt hasonlók legyenek az emberi hagyományok, vagyis az emberek által megállapított vallási szokások és szertartások; amint Pál mondja: egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek. (Ef 4,4.5)
Bár az egyház önmagában a szentek és igazán hívők gyülekezete, mivel azonban ebben az életben sok képmutató és gonosz keveredik közéjük, ezért a szentségekkel akkor is szabad élni, ha gonoszok szolgáltatják ki, Krisztus mondása szerint: az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek. (Mt 23,2) A szentségek is, az ige is Krisztus rendelése és parancsa folytán hatékonyak, még akkor is, ha gonoszok nyújtják azokat.
Elítélik azokat, akik tagadták, hogy szabad gonoszok szolgálatával élni az egyházban, s úgy gondolták, hogy a gonoszok szolgálata haszontalan és hatástalan.
A keresztségről azt tanítják, hogy szükséges az üdvösséghez, és hogy Isten a keresztség által felkínálja kegyelmét, továbbá hogy meg kell keresztelni a gyermekeket, akiket a keresztség által Istennek felajánlva, Isten kegyelmébe fogad.
Elítélik azokat, akik helytelenítik a gyermekkeresztséget, és azt állítják, hogy a gyermekek keresztség nélkül üdvözülnek.
Az úrvacsoráról azt tanítják, hogy Krisztus teste és vére valóságosan jelen van, és kiosztásra kerül az úrvacsorával élőknek; és elutasítják azokat, akik másként tanítanak.
A gyónásról azt tanítják, hogy a magánfeloldozást meg kell őrizni a gyülekezetekben, bár a gyónásban nem szükséges az összes vétek felsorolása. A zsoltár szerint ugyanis ez lehetetlen: A tévedéseket ki veheti észre? (Zsolt 19,13)
A bűnbánatról azt tanítják, hogy akik a keresztség után bűnbe estek, bármikor részesülhetnek bűnbocsánatban, ha megtérnek, s az ilyen bűnbánatra térteket az egyház köteles feloldozni. A bűnbánat pedig helyes értelemben e két részből áll: az egyik a töredelem, vagyis az a rettegés, amelyet a bűn megismerése kelt a lelkiismeretben; a másik pedig a hit, amely az evangéliumból vagy feloldozásból fakad, és Krisztusért hiszi a bűnök bocsánatát, megvigasztalja a lelkiismeretet és megszabadítja a rettegésektől. Ezután jó cselekedeteknek kell következniük, amelyek a bűnbánat gyümölcsei. (Mt 3,8)
Elítélik azokat, akik tagadják, hogy az egyszer már megigazultak elveszthetik a Szentlelket; továbbá, akik azt állítják, hogy egyesek ebben az életben olyan tökéletességre jutnak, hogy lehetetlen vétkezniük. Elítélik azokat is, akik nem akarták feloldozni a keresztség után a bűnbánatra tért elbukottakat. Elvetik azokat is, akik nem azt tanítják, hogy hit által részesülünk a bűnök bocsánatában, hanem arra utasítanak, hogy saját elégtételeinkkel érdemeljük ki a kegyelmet.
A szentségekkel élésről azt tanítják: a szentségek nemcsak azért rendeltettek, hogy ismertetőjelei legyenek a hit megvallásának az emberek közt, hanem inkább azért, hogy jelei és bizonyságai legyenek Isten irántunk való jóakaratának, s felkeltsék és erősítsék a hitet mindazokban, akik élnek velük. A szentségekkel ezért úgy kell élni, hogy vele járjon a hit, amely bízik a szentségek által nyújtott és szemünk elé tárt ígéretekben.
Elítélik tehát azokat, akik azt tanítják, hogy a szentségek pusztán elvégzésükkel tesznek igazzá, és akik nem tanítják, hogy a szentségek használatában szükséges a hit, amely bízik a bűnök bocsánatában.
Az egyházi rendről azt tanítják, hogy nyilvánosan senki sem tartozik tanítani és a szentségeket kiszolgáltatni az egyházban, csak az, akit erre szabályszerűen elhívtak.
Az egyházi szokásokról azt tanítják, hogy meg kell őrizni mindazokat a szokásokat, amelyek bűn nélkül megtarthatók, és az egyház békességét, jó rendjét szolgálják – mint bizonyos szent napok, ünnepek és hasonlók.
Az ilyen dolgokra nézve ugyanakkor intik az embereket, ne terheljék meg a lelkiismeretet, mintha az ilyen vallási szokások szükségesek lennének az üdvösséghez.
Arra is figyelmeztetik őket, hogy azok az emberi hagyományok, amelyeket Isten kiengesztelésére, a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért elégtételül rendeltek el, ellenkeznek az evangéliummal és a hitről szóló tanítással. Ezért az olyan fogadalmak, ételekre és napokra vonatkozó hagyományok, amelyeket a kegyelem kiérdemlésére, valamint bűnökért adott elégtételképpen hoztak szokásba, haszontalanok, és ellentétesek az evangéliummal.
A közügyekről azt tanítják, hogy a törvényes világi intézmények Isten jó alkotásai, a keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük, bíráskodniuk, császári és más, érvényben levő törvények szerint ítélkezniük, jogos halálos ítéleteket hozniuk, jogos háborút viselniük, katonáskodniuk, törvényes szerződést kötniük, saját tulajdonnal rendelkezniük, a hatóságok kívánságára esküt tenniük, házasodniuk és férjhez menniük.
Elítélik azokat, akik eltiltják a keresztyéneket ilyen világi kötelezettségektől.
Elítélik azokat is, akik az evangéliumi tökéletességet nem az istenfélelemben és hitben, hanem a világi kötelességek elhagyásában keresik, mert az evangélium a szív örökkévaló igazságát tanítja. Ezzel azonban nem forgatja fel az állami vagy a családi élet rendjét, hanem nagyon is megköveteli, hogy azt Isten rendeléseként megtartsuk, és a szeretetet ezekben a rendekben gyakoroljuk. A keresztyének tehát kötelesek felsőbbségeiknek és a törvényeknek engedelmeskedni, kivéve, ha azt követelik tőlük, hogy bűnt kövessenek el, mert akkor inkább kötelesek Istennek engedelmeskedni, mint az embereknek. (ApCsel 5,29)
Tanítják továbbá: Krisztus a világ végén megjelenik majd, hogy ítéletet tartson, a halottakat mind feltámasztja; az istenfélőknek és választottaknak örök életet és soha el nem múló boldogságot ad; az istenteleneket és az ördögöket pedig arra kárhoztatja, hogy vég nélkül gyötrődjenek.
Elítélik azokat, akik azt tartják, hogy az elkárhozott emberek és az ördögök büntetése egyszer véget ér.
Elítélik azokat is, akik olyan nézeteket hirdetnek, hogy a halottak feltámadása előtt az istentelenek teljes leigázásával az istenfélők szerzik meg a világuralmat.
A szabad akaratról azt tanítják: az emberi akaratnak van annyi szabadsága, hogy becsületes világi életet tudjon folytatni, és választani tudjon olyan dolgok közül, amelyek az értelem hatáskörébe tartoznak. De arra nincs ereje, hogy a Szentlélek nélkül megvalósítsa az Isten színe előtt érvényes vagy másképpen lelki igazságot, mert a természetes ember nem érti meg az Isten Lelkének dolgait. Ez [a lelki igazság] akkor lesz a szívekben, ha az ige által a Szentlelket vesszük. […]
Elítélik azokat, akik azt tanítják, hogy a Szentlélek nélkül, csupán természetes erővel képesek vagyunk Istent mindennél jobban szeretni, és Isten parancsolatait megtartani, ami a cselekedetek lényegét illeti. Noha a természet valamilyen mértékben képes végrehajtani külső cselekedeteket – képes ugyanis őrizkedni lopástól vagy gyilkosságtól –, mégsem képes olyan belső törekvésekre, mint Isten tisztelete, Isten iránti bizodalom, türelem.
A bűn okáról azt tanítják, hogy bár Isten teremti és tartja fenn a természetet, a bűn oka mégis a gonoszok, vagyis az ördög és az istentelenek akarata, amely – Isten segítsége nélkül – elfordult Istentől, amint Krisztus mondja, Jn 8,44: amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól.
Hamisan vádolják a mieinket azzal, hogy tiltják a jó cselekedeteket. A Tízparancsolatról szóló és más, hasonló tartalmú irataik bizonyítják, hogy hasznosan tanítottak valamennyi életformáról és kötelességről, arról, hogy az élet milyen formái és az egyes hivatásokban milyen cselekedetek kedvesek Istennek. Ezekről a dolgokról az igehirdetők régebben alig szóltak valamit; csak az olyan gyerekes és szükségtelen cselekedeteket sürgették, mint bizonyos szent napok és böjti idők megtartása, testvéregyesületek, zarándoklatok, szentek tisztelése, rózsafüzér, szerzetesség és hasonlók. Intésünkre ellenfeleink ezeket lassan-lassan kezdik elhagyni, s az ilyen haszontalan dolgokról már nem prédikálnak annyit, mint azelőtt. A hitet is kezdik emlegetni, pedig azelőtt milyen feltűnő volt róla a hallgatás! Tanítják, hogy nem pusztán cselekedetekből igazulunk meg, hanem összekötik a hitet és a cselekedeteket, s azt mondják, a hit és cselekedetek által igazulunk meg. Ez a tanítás tűrhetőbb az előzőnél, és több vigasztalást adhat, mint régi tanításuk.
Mivel a hitről szóló tanítás sokáig hevert ismeretlenül – pedig ennek kell a fődolognak lennie az egyházban, ilyen módon szükséges azt mindenkinek vallania, hogy a hitből származó igazságról mélységes csönd volt a prédikációkban, és csak a cselekedetekről szóló tanítást hánytorgatták az egyházban –, a mieink a következő módon tanították a gyülekezeteket a hit dolgában:
Először is: cselekedeteink sem Istent nem engesztelhetik ki, sem a bűnbocsánatra és kegyelemre nem tehetnek érdemessé, ezt csak hittel érjük el, ha hisszük, hogy Krisztusért kegyelmet nyerünk, aki egyedül rendeltetett közbenjáróul és engesztelésül, aki által az Atya kiengesztelődik. Aki tehát abban bizakodik, hogy cselekedetekkel válik érdemessé a kegyelemre, az megveti Krisztus érdemét, kegyelmét, és Krisztus nélkül, emberi erővel keresi az utat Istenhez, bár Krisztus magáról mondotta: én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14,6).
Ez a hitről szóló tanítás Pálnál mindenütt szóba kerül, Ef 2,8: kegyelemből van üdvösségetek hit által, nem cselekedetekből.
És nehogy valaki azzal kötekedjék, hogy mi Pálnak valamilyen újfajta magyarázatát gondoltuk ki: az egyházi atyák ezt a dolgot teljes egészében bizonyítják. Augustinus számos könyvében ugyanis védi a kegyelmet és a hitből származó igazságot a cselekedetek érdemszerzésével szemben. Ambrosius is hasonló dolgokat tanít „A pogányok elhívásáról” című munkájában és másutt. A pogányok elhívásáról írt könyvében ezt mondja: „A Krisztus vérén szerzett váltság értéktelenné válnék, s az Isten irgalmassága sem győzedelmeskednék az emberi cselekedetek jogigényén, ha a kegyelemből való megigazulás megelőző érdemekért járna; így nem az ajándékozó ajándéka volna, hanem a munkálkodó bére.”
Bár a járatlanok megvetik ezt a tanítást, az istenfélők és a megrettent lelkiismeretűek maguk tapasztalják, milyen nagy vigasztalást ad, mert a lelkiismeretet nem nyugtatja meg semmiféle cselekedet, csak a hit: amikor megbizonyosodik arról, hogy Isten kiengesztelődött a Krisztusért, amint Pál tanítja Róm 5,1-ben: megigazulva hit által, békességünk van Istennel. Ezt az egész tanítást a rettegő lelkiismeret említett küzdelméhez kell hozzámérnünk, e nélkül a küzdelem nélkül meg sem lehet érteni. Ezért ítélik meg helytelenül a járatlan és avatatlan emberek, akik arról álmodoznak, hogy igaznak lenni keresztyén értelemben sem más, mint igaznak lenni világi vagy filozófiai értelemben. […]
Emlékeztetik az embereket arra is, hogy a hit szó e helyen nem a történet ismeretét jelenti, ami az istentelenekben és az ördögökben is megvan, hanem olyan hitet jelent, amely nemcsak magát a történetet hiszi, hanem e történet eredményét is, tudniillik ezt a hittételt a bűnök bocsánatáról, tudniillik hogy Krisztus által mienk a kegyelem, az igazság és a bűnbocsánat. […]
Továbbá a mieink azt tanítják: szükséges a jót cselekedni, de nem azért, hogy abban bizakodjunk, hogy ezáltal érdemessé válunk a kegyelemre, hanem azért, mert ez Isten akarata. Csak hittel ragadható meg a bűnbocsánat és a kegyelem. De mivel hit által elnyerjük a Szentlelket, azért a szívek is megújulnak, és új indításokkal telnek meg annyira, hogy jó cselekedeteket tudnak teremni. Ezt mondja Ambrosius is: a jó akaratnak és az igaz cselekvésnek a hit a szülőanyja. Az emberi akaraterő Szentlélek nélkül telve van istentelen indulatokkal, és sokkalta erőtlenebb, semhogy jó cselekedeteket tudna véghezvinni Isten színe előtt. Azonfelül még az ördög hatalmában is van, s ez az embert különféle bűnökre, hitetlen gondolatokra és nyílt gonosztettekre ösztönzi. […]
Mindebből könnyen kiviláglik: ezt a tanítást nemcsak vádolni nem szabad azzal, hogy tiltja a jó cselekedeteket, hanem sokkal inkább dicsérni kell, mert megmutatja, hogyan tudunk jó cselekedeteket tenni. Hit nélkül ugyanis az emberi természet semmiképp sem tudja megtenni azokat a cselekedeteket, amelyeket az első vagy a második parancsolat követel. Hit nélkül nem hívja Istent segítségül, nem vár Istentől semmit, nem tűri el a keresztet, hanem embereknél keres oltalmat, és emberi oltalomban bízik. Így uralkodik a szívben mindenféle kívánság és emberi elgondolás, mivel hiányzik a hit és a bizodalom Isten iránt. Ezért mondotta Krisztus: nélkülem semmit sem cselekedhettek (Jn 15,5). […]
A szentek tiszteletéről azt tanítják: a szentekről megemlékezhetünk azért, hogy kövessük hitüket és jó cselekedeteiket, hivatásunk szerint, ahogyan követheti a császár Dávid példáját azzal, hogy hadat visel a török hazánktól való elűzésére. Ugyanis mindkettő király. Azt azonban nem tanítja a Szentírás, hogy a szentekhez fohászkodjunk, és a szentektől kérjünk segítséget, mert egyedül Krisztust állítja elénk közbenjáróul, engesztelésül, főpapul és szószólóul. Őt kell segítségül hívnunk, és megígérte, hogy meghallgatja könyörgésünket, és ezt a tiszteletet fogadja a legszívesebben, vagyis ha őt hívjuk segítségül minden nyomorúságunkban. 1Jn 2,1: ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus, stb.